Az elmúlt napokban két érdekes írás is napvilágot látott az oktatással kapcsolatban. Az egyikben Schmidt Mária jobb napokat látott egyetemnek nevezi a Princeton-t, a másikban pedig az Index beszámol az ELTE egy kutatásáról, melyből kiderül, hogy az egyetemi oktatók leginkább a megalázóan alacsony bérükkel elégedetlenek. Ugyanitt kiderül az is, hogy az egyetemi tanároknál nem csak az ALDI pénztárosai keresnek jobban (a boltvezetőkről már nem is beszélve) de a BKK sofőrjei is. Na de fasza.

Ezekről a cikkekről jutott eszembe, hogy megnézzem, tényleg, hogyan is állnak a magyar egyetemeink éppen, hová vezet a kutatásokban is kifogásolt minősíthetetlen állami dotáció?

Elöljáróban: az egyetemi rangsorok nem a hiúságról szólnak. A nemzetközi hallgatók ez alapján választanak egyetemet, márpedig minden egyetem alapvető érdeke, hogy legyenek nemzetközi hallgatók, minél nagyobb számban. Ezek mindig fizetnek tandíjat, illetve az egyetemi városban költik el a pénzüket lakbérre, szórakozásra, ételre és hát igen, italra is. Sok nemzetközi hallgató = jó egyetem, kevés nemzetközi hallgató = nem jó egyetem. Emellett természetesen vannak felmérhetetlen intellektuális előnyei is a nemzetköziségnek, szóval az anyagiakat csak a közérthetőség kedvéért hangsúlyoztam.

A jobb napokat látott Princeton (akárhányszor leírom, alig hiszem, hogy ez bírta mondani) jelenleg a világ 13. legjobb egyeteme.

Látjuk az ábrán, hogy hol jobb, hol rosszabb helyen van (kis megjegyzés: a top 100-ban lenni ebben a mezőnyben, ahol több 10.000 egyetem versenyez, eszméletlen nagy eredmény, egyáltalán semmit nem számít, hogy 9. vagy 12. helyen van-e egy adott egyetem). 2012-ben például jobb napokat látott, mint 2014-ben, 2015-ben ismét jobbakat, mint 2017-ben, és most is épp rosszabb napokat lát, mint tavaly. A logikai menetet nézve jövőre megint jobb napokat fog látni. De nem lehet nem észrevenni, hogy itt a jobb és rosszabb napok azt jelentik, hogy épp benne van-e a top 10-ben, vagy csak a top 15-ben.

Nézzük meg ezzel szemben Schmidt Mária egyetemét, ahonnan a lángeleme e sorokat írta. Ja nem, nem tudjuk megnézni, mivel a PPKE nincs benne a top 1000 (!) egyetem rangsorán, tehát nem tudjuk megnézni, hogy épp milyen napokat lát.

Lapozzunk, íme az ELTE.

Ez itten kérem egy úgynevezett folyamatos ereszkedés, az Orbán kormány évei alatt az ELTE 100-nál is több helyet zuhant hátra a rangsorban. Nézzük a híres Műegyetemet!                              Same shit. Debrecen?

Egy lépés előre, 20 kilométer hátra. A Debreceni Egyetem 2016 és 2017 között 100 helyet zuhant hátra. De mi a helyzet a magát az ország legrégebbi egyetemének hívó Péccsel?

Csúnya! Végül tekintsük meg a legszebb ábrát, a rezsim-egyetemmé tett Corvinust, ahol személyesen Lánczi rektor úr őrködik a felett, hogy minden a NER szerint működjék. Tudják, Lánczi volt az az ember (Orbán személyes ideológusa hosszú évek óta) akire megmondta a Viktor hogy ő lesz a rektor márpedig, és akkor mindenki más vissza is vonta a pályázatát. És bazdmeg, tényleg ő lett. Na így néz ki a Corvinus rangsora azóta:

Itt világosan látszik, hogy a NER vezetés következtében (a többi tényezővel, tehát a folyamatos alacsony dotációval együtt) a Corvinus még a többi magyar egyetemet is túlszárnyalva zuhan alá a semmibe, 6 év alatt egy laza 350 helyet sikerült visszaesnie.

Ugye emlékszünk még Schmidt Mária szavaira? A jobb napokat látott Princetonra?

Ez a mai Magyarország: rezsimszolgák, tehetségtelen félhülyék hadoválnak jobb napokat látott nyugati egyetemekről, miközben a mi valaha volt elit egyetemeink úgy ugrálnak hátra 100, néha 300 helyeket a nemzetközi rangsorokon, mint a vöcsök. A nyugat haláláról hazudoznak közpénzen, miközben itthon az egyetemi tanárok közül már csak az marad itt, aki vagy teljesen alkalmatlan, vagy félvállról veszi a tanítást (a hősökről most nem szólva). Úgy rohad majd rájuk az egész ország, hogy észre sem veszik.

 De a romok alatt majd igen nagyon fog csodálkozni mindenki, azt garantálom. És megmaradt hazaszeretetem minden morzsájával kívánom, hogy ne legyen már késő.

Az erdő fái csendben várják, hogy a tél legyalulja róluk az elhalt ágakat. Aztán tavasszal mégis hangos az erdő, ezt hívja a népnyelv rügyfakadásnak. Állítólag tényleg hallani, ahogy a kis rügyek átpattintják a kemény gallyak legfelső rétegét, és a növekedésnek indulnak. Ilyenkor már nincs megállás.

A mostani választásokon egy egyre inkább elöregedett rezsim nyerte magát halálra, melynek támogatottsága épp a fiatalok körében a legalacsonyabb. Nem véletlen tehát, hogy ők azok, akik legkevésbé elégedettek az eredményekkel. Az, hogy a vén komcsik csalással nyertek még csak valószínű, de hogy a tömegeket félretájékoztatták, magyarul, lerabolták és becsapták az egészen bizonyos.

A fiatalok által szervezett tüntetésre én biztosan el fogok menni. Ezt tanácsolom mindenkinek, aki most csodálkozik, hallgat vagy épp hőzöng. Ezt tanácsolom nem csak azoknak, akik az orbán rezsim ellen szavaztak, de azoknak a fideszes szavazóknak is, akik végre rájöttek, hogy valami nagyon nem stimmel.

Az ország napok óta néma. Suttognak és találgatnak mindkét oldalon. Egyedül a rügyek ropogása hallatszik. Most nekik kell segítenünk, hiszen a gyökereknek sincs más céljuk, mint az, hogy a fa végül gyümölcsöt teremjen.

Talpra magyar!

Ha azt talán nem is, de most megvédem őket, akármennyire is utálom egyiket-másikat. Nyugi, akikre én szavaztam azok nem kerültek be, szóval nem fogok kampányolni senki mellett most épp.

Viszont a szokásos liberális tempó szerint ma – velem ellentétben – minden szomorkodó kurvára intelligens volt, és mindenki keresztényebb, mint Semjén Zsolt a Kossuth Lajos azt üzente éneklése közben (hú bazdmeg, na az beégett örökre).

Általában kétféle reakciót láttam: az egyik a fejre hamut szóró, szemében a szálkát-gerendát megtaláló meaculpa ellenzéki, aki azt gondolta, hogy mindez az ellenzék hibája, sőt az övé. Az enyém. Én nem is tudom, hogy illik-e ilyet írni egy mégiscsak látogatott blogon, de lónak a faszát.

A másik a minden megy tovább rezzenéstelen apátiájával vette tudomásul hogy a fidesz – és, ahogy azt mostanában a Tv2-n mondani szokás: személyesen orbán viktor – nagyobbat nyert mint valaha. Dolgozni tovább, tenni a dolgunkat, mintha mi sem történt volna. Megint csak lófaszt, hisz nagyon is történt, de még mennyire, hogy történt valami. Kiderült, hogy egy olyan országban élünk, ahol vagy választási csalást lehet elkövetni, vagy a legsötétebb ostoba kampánnyal tényleg meg lehet győzni a lakosság szavazóinak döntő többségét. Hahó, negyedszer ültettünk a miniszterelnöki székbe egy korrupt, hazug, tolvaj és valószínűleg súlyosan elmeháborodott bűnöző csalót, ébresztő. Mint ha mi sem történt volna, mi?

Szóval szerintem egyikre sincs szükség a fentiek közül, ki kell mondani a tényeket. A tények pedig azok, amelyeket az EBES választás megfigyelő csoportja is kijelentett: a teljes kampány során folyamatosan sérültek a kommunikációs jogok. Itt évek óta durva propaganda folyik, amely teljesen ellentétes a demokrácia szellemével. Amíg ez nem változik meg, amíg ezt nem változtatjuk meg – ellenzékiek és fideszesek közösen! – addig a helyzet nem fog változni. A propagandát ugyanis pont erre találták ki: ostoba üzenetekkel való elárasztásra. És ez működött akkor is, most is. Ezzel kell most foglalkozni, nem a hülyeséggel.

És nem, ez nem számít kampánynak, mert nem kérem, hogy kire szavazz csak azt hogy menj el és dönts a szíved szerint.

1. Mert azt kérte a miniszterelnök bácsi. Ha szereted őtet akkor azért mész el, ha meg nem, akkor azért, hogy megbuktasd őtet és be lehessen takarítani a börtön mélyére. Őtet.
2. Mert azt kérte a Bayer Zsolt bácsi, aki mondjuk nem ingyen kérte, de legalább nem neked kellett érte fizetni. Na jó, úgy értem nem közvetlenül neked.
3. Mert azt kérte ez a szakállas fasz, akiről nem tudom ki de nagyon megijesztett azzal, hogy mindenki, ismétlem, mindenki a Soros zsebében van, aki nem Fideszes. Nebazdmeg, hogy én is?! Ez sok mindent megmagyaráz.
4. Mert tétként az asztalra van rakva a jövő…izé…a feltét az asztalon van. Vagyis a jövő, feltétlenül, ott van. Az asztalon. Mármint feltéve, hogy most a jövő van feltéve, tehát akkor jövő most az asztalon van…vagyis most a jövő van az asztalon. Nem úgy, mint általában, amikor inkább a múlt vagy a jelen van az asztalon, vagy rárakva, most a jövő. Hát úgy vigyázzatok.
5. és végül: mert ha elmész szavazni akkor lehet, hogy Kelemen Annácska elmegy veled vacsorázni. Nem tudom ki fizeti de kurvára remélem, hogy ő, mivel ha celebeskedünk, akkor már csináljuk rendesen, ugye.Úgyhogy hajrá fiatalok és idősek, mindenki menjen szavazni, döntsön szabadon a szíve szerint, én nem is mondok semmit csak hogy váltsuk le ezt a tetű tolvaj bandát és hintsük be a helyüket sóval.

Van mitől tartania a mostani rezsimnek, és ez már nagyon erősen látszik a kommunikáción. Még csak nem is kormánykommunikáción, bár ők is elkezdtek vicces dolgokat művelni. A legjobban mégis azoknak a kétségbeesett nyüszítése hallatszik, akik elkezdtek fehéredni és remegni, mert tudják, hogy orbán nélkül ők szó szerint senkik. Megszűnnek, és ami még rosszabb: kiderül, hogy eddig sem léteztek. Pont.

Nem tudom emlékszünk –e még a Nézőpont Intézet botránya című bejegyzésemre, amelyben megmutattam, hogy lehet egy tudományos értelemben teljesen észrevehetetlen senkiből kutatási (bazdmeg) igazgatót csinálni 2 milliós fizetéssel, mármint ha szigorúan azt kutatja (és pláne: azzal az eredménnyel) amit elvárnak tőle.

De nem lesz ez mindig így. Ugyanaz a Mráz Ágoston Sámuel, aki jelenleg is kutatási igazgat (épp azt kutatták sokért, hogy mennyire retteg Európa a migránsoktól akik ugye azonnal elözönlik, mihelyst nem a fidesz vezeti az országot, és hát az a helyzet hogy azt találták hogy nagyon retteg, de tényleg rohadtul). Na mármost a hódmezővásárhelyi fidesz vereség után ezt bírta a saját nyilvános profiljára fosni: :

A hódmezővásárhelyieknek nem volt fontos a működőképesség.

„Hódmezővásárhelyen nem országos parlamenti választás volt. A történtek öt gyors tanulsága:

1. Tét nélkül van esélye a proteszt-szavazásnak Magyarországon: másfél évig Márky-Zay Péter béna kacsaként fogja irányítani a 70 százalékos fideszes többségű közgyűlést. A hódmezővásárhelyieknek nem volt fontos a működőképesség sem.

2. Érdekes, hogy Orbán Viktor kimaradt a helyi kampányból. Így elmondható, hogy helyben nem ellene szavaztak. Hat hét múlva viszont az ő miniszterelnöksége lesz a tét: vagy ő folytathatja, vagy Vona Gábor, Szél Bernadett, esetleg Karácsony Gergely lesz a kormányfő…

3. Hegedűs Zoltán, a Fidesz jelöltje el tudta vinni a 2014-es szavazókat, de nem volt további tartaléka. Az országos politikában azonban más a helyzet: a migráció kapcsán az ellenzéki szavazók közel fele is egyetért a kormánnyal.

4. Az országos ellenzék egy napig örömünnepet fog tartani, a következő nap viszont vezetői várhatóan összevesznek azon, mi következik a vásárhelyi eredményekből. Logikusan minden ellenzéki jelöltnek vissza kellene lépnie, s a maradék néhány napban szimpatikus független jelölteket kellene állítani 106 vk-ban. A koordináció megoldásához ma egy lépéssel sem került közelebb az ellenzék.

5. A kormányoldalon pont fordított hatás várható: egy napig keserűség, utána ösztönzés a még elszántabb küzdelemre. A Fidesz legnagyobb ellensége saját szavazói közömbössége, a vásárhelyi vereség talán felrázhatja őket is.”

Nem tudom világos-e mi történik. Egy úgynevezett független kutató mintegy leb@ssza a választópolgárokat, hogy kire szavaztak má’, majd víziókat fest le arra vonatkozóan, hogy na mindegy, úgyis a fidesz fog nyerni, aki csak erősebb lett ettől a vereségtől.

Kutatóként persze a dolog értelmezhetetlen, teljesen szakmaiatlan, etikátlan, stb. De pszichésen teljesen érthető a dolog.

Igen, a valódi rendszerváltáshoz nem elég, ha ez a csürhe eltakarodik. Mennie kell(ene) mindazoknak a pénzzel kitömött tehetségtelen senkiknek, akik kutatót, művészt, professzort, újságírót, reklámszakembert, tanácsadót játszanak a pénzért. Ugye nem gondoljuk, hogy ezek a kutatóintézetek (melyeknek már se szeri se száma, viszont annyi közös van bennük, hogy kizárólag kormánypropagandát lehet bennük művelni, azt viszont gátlástalanul, és az MTA kutatóintézeti pénzek 3-4 szereséért) fennmaradhatnak? A következő hatalomnak el kell söpörni ezeket, nem a saját oldalára állítani őket (amit egészen biztosan megtennének persze).

Ugye azt sem gondoljuk, hogy azok az újságírók (dolgozzanak bár a legacy médiában vagy az új médiumokban) helyükön maradhatnak, akik ma, az újságírói etika és professzió teljes figyelmen kívül hagyásával a leggátlástalanabb szemét propagandát nyomják? Álljanak át az új hatalom oldalára, vagy alkalmatlanként takarodjanak? Remélem, ez a kérdés is költői.

És így tovább, mindazok, akikről objektíve bizonyítható, hogy politikai (= fideszes) kapcsolati hálójukon kívül semmit de semmit nem tudnak felmutatni, takarodjanak a közélet minden területéről. Nem szabadna megengedni, hogy átmentsék a rugalmas gerincüket egy következő hatalom számára (most is ezt nyögjük).

Ez lenne az igazi rendszerváltás.

A Brexit kapcsán egy igen érdekes elemzés volt olvasható még 2016 nyarán, amelyben Lord Aschroft világosan megmutatta, hogy az angol nép mely része szavazott a Brexitre, és kik szerették volna ha Anglia az EU-ban marad. A teljes elemzés igénye nélkül azt mondhatjuk, hogy

1. minél öregebb volt valaki, annál nagyobb eséllyel szavazott a kiválásra;
2. leginkább azok látták ostobának a Brexitet, akik egyetemi végzettségűek voltak, illetve még most is tanulnak, a leginkább harcos kilépők pedig azok voltak, akik maximum középiskolát végeztek.
3. emellett azt is láttuk, hogy a munkanélküliek, nyugdíjasok és leszázalékoltak sokkal nagyobb arányban szerettek volna kilépni mint azok, akik a munkaerőpiacon elhelyezkedtek.

Azóta néhány más politikai kommunikációs folyamat – tipikusan Trump győzelme illetve a magyar migráns és Sorosellenes kampány – dinamikája megmutatta, hogy a Brexit-kampány eredményei sikerrel alkalmazhatók általában a jobboldali populista kampányokra is. Ugyanazt látjuk tehát a Trump és az Orbán kampányánál is: ezek a gyűlöletre, tudatlanságra és félelemre építő üzenetek elsősorban az iskolázatlan, munkanélküli és/vagy idős embereket tudják sikerrel megszólítani. Nem szabad elfelejteni, hogy a Brexit-kampány is elsősorban a brüsszeli bürokraták mítoszára illetve a felkorbácsolt idegengyűlöletre épült, tulajdonképpen ezt vette át a Trump és az Orbán kabinet is.

Egyre gyakrabban vetődik fel ugyanakkor az a gondolat, mely szerint itt alapvetően generációs szakadék tátong a jobboldali populista szlogeneket bekajáló idősek nagy tábora, illetve az ezekre kritikailag tekintő fiatalok között. Ráadásul többen is érvelnek amellett, hogy az idősek itt voltaképpen olyan dolgokba szólnak bele, melyeknek gyümölcseit már nem fogják élvezni, legalábbis nem annyi ideig, mint a fiatalok. A Brexit következményeivel ugyanis egy hetvenes éveiben járónak jó esetben pár évtizedig kell szembenéznie, de egy húsz éves egyetemistának még hetven évig: egész felnőtt életében.

Hazai viszonyok között úgy vélem hasonló, szintén életbevágó különbség a generációk között az, hogy sok idős ember egyszerűen nem tudja elképzelni, mivel kell szembenéznie egy mai fiatalnak. Többször hallok idősektől elképesztő adatokat és fantazmagóriákat arra nézve, hogy mennyiből lehet megélni Magyarországon. Azt gondolják, aki külföldre megy az pénzéhes, vagy rosszabb esetben hazaáruló, pedig nagyon sokak számára ez az egyetlen lehetőség reménytelen helyzetükben. Az alábbiakban egy kis kalkulációval azt igyekszem megmutatni, hogy a helyzet valóban kétségbeejtő, és bizonyos értelemben ma Magyarországon fiatalnak lenni egyenlő az éhhalállal.

Nézetem szerint a bérek radikális emelése nélkül lehetetlen a fiatalok itthon tartása, és ha a politikai hatalom számára ez fontos cél, akkor mindent ennek kellene alárendelni. A választások sorsát rendre eldöntő idősebb generációkat pedig tájékoztatni kell arról, hogy ezek az életfeltételek alaphangon szükségesek ahhoz, hogy egy fiatal (pár) el tudja képzelni magyarországi életét.

Példánkban szerepeljen egy középiskolai tanár, akinek a kezdő bére 120.000 forint nettó körül alakul. Az egyetemi tanársegéd sem keres ennél többet, pedig a felsőoktatásban bizony vagy 5 évig az a belépő szint. Az óvópedagógus, a dajka, az általános iskolai tanár vagy a pályakezdő orvos sincs jobb helyzetben, szóval ez egy eléggé átlagosnak mondható kezdő bér, ami bizony nem emelkedik exponenciálisan a későbbiekben sem.

Tegyük fel mármost, hogy emberünknek nem tud lakást venni a papája (van az úgy). Ebben az esetben két választása van. Az első esetben felvesz legalább 20 millió forint hitelt (ennél olcsóbban ma Pesten nem kap élhető lakást), és akkor havonta 200-250.000 forint környékén törleszt pár évtizedig…de várjunk csak! Erre nem elég a fizetése, szóval sztornó. Jön a B-terv: albérlet. Csakhogy Pesten 100+rezsi alatt nem kap albérletet, és akkor máris nem tudta kifizetni a rezsit sem. Ételre, közlekedésre, Internetre vagy telefonra, ruhára, cipőre, továbbképzésre nem is gondolhat. Nem beszélve arról, hogy ha valami csoda folytán étel és ruhák nélkül is ki tudja húzni, akkor sem jut soha ötről hatra, mert minden egyes fillérjét albérletre költötte, ugye.

Na mármost az épp trendi politika szerint házasodnia meg gyerekeket vállalnia is kellene, de az ugye elég nehezen megy úgy, hogy saját magát sem tudja fenntartani az ember.

Miért van az, hogy sok idős ember nem látja ennek az egész helyzetnek a hihetetlen reménytelenségét? Hát azért, mert nekik – természetesen – általában már megvan mindenük. Van lakásuk, ruháik, igazából csak a rezsit meg az ételt fizetik. Legtöbbjüknek nincs hitele, pláne nem olyan magas, mint annak a szerencsétlen fiatalnak, akinek fel kell vennie. Nem is feltétlenül tudják, milyen összegbe kerül ma egy lakás, és az albérlet árakkal sincsenek tisztában.

Ha az idős emberek tisztában lennének a fiatalok helyzetével, akkor nem azon csodálkoznának, hogy miért mennek el annyian, hanem azon, hogy miért van itt még egyáltalán bárki. Ehhez azonban nyitniuk kellene a fiatalok problémái iránt. Tradicionális társadalmakban úgy hitték, hogy ők a jövő.

Magyarország egyre jobban teljesít, és egyre jobban eltávolodik, a jelek szerint, az undorító elitizmustól is. Vezetőink rég megmondták, hogy nem tanulni kell hanem dolgozni, na meg hogy a tudás gyanús, egyébként is, mint minden totális rendszerben. Az index egyik címlap sztorijára hivatkozva legutóbb egy népszerű blog megmutatta, hogy Magyarországon a vezető egyetemi oktatók fizetése elbújhat a bolti eladók és pénztárosok fizetése mögött, miközben Angliában már az óraadó és kétszer annyit keres, mint az egyébként ott is jól fizetett ALDI pénztáros. Magyarországon az óraadó körülbelül félévente 150 és 500 ezer fronyát tud összeszedni, BTW, ez azt jelenti hogy havi szinten egy 30-90 közötti összeget, bruttóba’ persze.

Na de vannak nekünk kiválóságaink is, nem csak a kasszák mögött, de a tudományban is. Az egyik igen népszerű dolog a posztdoktori ösztöndíj, amivel a fiatal ámde elhivatott versenyző megpróbálhatja megszorongatni az ALDI pénztárost, persze szigorúan csak alulról, mivel a legmagasabb elérhető magyar posztdok 350ezer bruttó. Hogy is lehet megszerezni mindezt? Talán egy 3 hónapos képzéssel és középiskolai végzettséggel, mint a pénztárosságot? Nem egészen.

A posztdoktori pályázat azok számára érhető el, akik először is rendelkeznek tudományos doktori (PhD) fokozattal, ami egyetem után alsó hangon 4-5 év de inkább 8-10.  Emellett kell nekik impakt faktoros cikkeket publikálni ami azt jelenti, hogy a világ összes tudósával (igen, mind a 6000 amerikai egyetemen kutató kollegával is) versenyezve nagyon szelektív, a kéziratok 95 százalékát élből elutasító lapokban cikkeket kell megjelentetniük a kutatásukból, magyarán, a világ legjobbjaival kell megmérkőzniük. Néhány területen azt is elvárják (még mindig havi 350 bruttóról beszélünk), hogy az idézettségi mutatók világviszonylatban a felső 5 százalékban legyenek, magyarán, a pályázónak a világ legjobb 5%-ba kell tartoznia a saját kutatási területén.

Ezt követően kell neki szereznie egy kutatóintézetet, ahol hajlandóak fogadni. És akkor most itt egész pontos adatok fognak jönni: kell neki egy több mint hetven (!) részből álló kutatási portfoliót benyújtania angol nyelven. Ez a hetven szakasz, amit fel kell tölteni, mind elektronikusan megy. Emellett ugyanezt be kell adnia nyomtatott formában is, emellett egészen pontosan 21 (!) darab egyéb hivatalos dokumentumot kell beszereznie illetve készíttetnie. Ezek többségével nem csak ő dolgozik, hanem kutatócsoportok vezetőit, kari és más egységi vezetőket kell meggyőznie egyenként a kutatási tervéről, és ha nagyon ügyes, akkor határidőre be tudja szerezni az összes szükséges dokumentumot. Ez egy körülbelül három hónapos meló, ha csak ezt csinálod – és még nem kaptál egy fillért se. Ha nagyon ügyes vagy, jók az eredményeid, vannak pártfogóid és a Jóisten is megsegít, akkor megkapod az ösztöndíjat.

Ennek az összege 350 ezer forint, három évig lehet kapni. Az mindösszesen 15 millió forint bruttó, három évnyi munkára.

Mészáros Lőrinc, a hazaáruló gázszerelő ennyit keres egy óra alatt. Miközben alszik.

Ennyit szerettem volna mondani, tulajdonképp.

Amióta nem olvasok egyáltalán hazai híreket, egyrészt sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, másrészt sokkal több időm marad értelmesebb dolgokra, harmadrészt kinyílt előttem a világ a tekintetben is, hogy normális helyeken normálisabb dolgok jelennek meg újságírás címen (is), mint a végeken. Meg néha normálatlanabbak is, és mivel ez utóbbi az érdekesebb, most erről fogok írni pár gondolatot.

Itt van mindjárt ezt a Guardian cikk ami amúgy tök érdekes: megkérdeztek jó pár feminista gondolkodót, hogy mit várnak a következő 100 évtől. Nagy érdeklődéssel olvastam végig a cikket, és alapvetően három részre osztottam a magam hegemón módján a cikkeket (miközben nyilván tudom, hogy nincs jogom az értelmezéshez, mert ez által is elnyomom a szerzőket, de majd talán valaki bocsánat kér helyettem, mondjuk Schilling Árpád).

Szóval az első osztályba azokat a mondókákat tettem, amelyek szerintem már rég megvalósultak legalábbis én nem látom jelét semmi elnyomásnak ezeken a területeken. Ettől függetlenül természetesen nem baj, ha rugóznak még rajta az elvtársnők (én is feminista vagyok ha nem derült volna ki eddig), hiszen legalább jól megszilárdul az, aminek meg kell. Ugyanazért a munkáért ugyanakkora bérezést, és a többi, ezek mind fontosak. Kétségtelenül. Ne nyomjuk el a női vezetőket. Igaz,én el szoktam mondani hogy nekem minden jelenlegi munkahelyemen női vezetőm van sőt ami azt illeti, a fő-fő munkahelyemen a női főfőnőknő mindhárom helyettese is nő, de ez biztos csak egy véletlen, tényleg.

A másik osztályba tettem azokat a dolgokat, melyek tényleg nem valósultak meg még és nagyon jó lenne ha megvalósulnának. Mondjuk hogy a nők tök nyugodtan, biztonságosan mehessenek végig az utcán, a parkokban akár éjjel is. Ez nagyon fontos volna, és még sok ilyen harci terület vár bevételre. Szerencsére az is kiderül, hogy a legtöbb vélemény ebbe a fontos osztályba tartozik.

Végül a harmadik osztályba tettem azokat a véleményeket amelyek szerintem nagyon veszélyesek, tudatlanok és ostobák. Egy ilyenről szólnék most pár szót.

Ennek az elméletnek a neve, amellyel egyébként már a Guardian cikk előtt is találkozta, a mérgező férfiasság elmélet (Toxic masculinity) a neve, és nagyjából úgy szól, hogy a forrófejű, versengő, domináns férfi (Jézusom mindjárt kimondom: princípiumnak) el kell tűnnie, és azt fel kell váltani a női (princípiummal?) ami az együttműködést, elfogadó szeretetet jelenti. Az elméletnek vannak pszichológiai, társadalomtudományi és persze filozófiai lecsapódásai is. Na mármost ezzel nekem több bajom is van.

Először is nem kóser sőt meglehetősen megbélyegző dolog a versengő, domináns magatartást a férfiakkal azonosítani. Én nagyon sok nőt ismerek, akikre ez rettentő módon jellemző, adott esetben jobban, mint az általam ismert dominanciára törő férfiak esetében. Akkor ők most férfiasak? Vagy valójában se nem nőiesek, se nem férfiasak, hanem egyszerűen csak dominánsak? Szóval azt gondolom, egy olyan tulajdonság, ami az évelő szerint negatív, azonosítása az egyik nemmel az egy megbélyegzés, ha akarom karakteres nácizmus.

Másodszor: miért kellene egyáltalán bárminek is eltűnnie? Jane Fae azt írja, hogy teljesen fel kellene cserélni a társadalmi értékek rendjét, az (általa) férfiasnak tekintett mérgező értékeket az általa nőiesnek tekintett értékekkel kell felváltani. Ez mi, ha nem nácizmus? Miért kellene bárminek is eltűnnie? Én a magam részéről egyáltalán nem örülnék, ha a versengés, mint eszmény (ami persze lehet nemes és nemtelen) eltűnne az értékek közül. Éppenséggel az emberiség, sőt valamennyi faj története azt tanúsítja, hogy – többek közt –  a verseny viszi előre a fajt. Ez adja az innovációt, a magunkból a legtöbbet kihozni akarás szellemét, az energiát, lendületet, bizonyos értelemben az életet. Nem gondolom, hogy ezt ki kellene herélni – kiegészíteni, igen, no azt igen.

A bölcs Platón írja le az Államférfiban, hogy a jó államban a forrófejűek és a megfontoltak kölcsönhatása kiegyensúlyozott. Nem mondott olyan ostoba dolgot, hogy akár egyiknek, akár a másiknak győzedelmeskednie kell – ez ugyanis az állam halálát jelenteni. Ahogy az emberi fajét is. Ahogy bármelyik fajét. A versengő, forrófejű, domináns egyedekre ugyanakkora szüksége van a közösségeknek, mint a kooperáló, szelíd, megfontolt egyedekre. Ezek egymásnak vannak teremtve, egymásra vannak utalva. Ezt kellene megtanulni kezelni, nem megpróbálni felülkerekedni egymáson.

A forrófejűek, ha nincs rajtuk kontroll, a vesztükbe viszik a közösséget. Ez nem jó dolog. De a nyugis megfontoltak meg sehova sem viszik. A történelemben azonban nem lehet megállni: aki sehova sem megy, az ugyanúgy elenyészik, mint aki a vesztébe rohan.

Ebben a bejegyzésben, a megtévesztő cím ellenére, nem Feldmár András vagy szabó péter örökbecsűit fogom elemezni, hanem egy nagyon konkrét kérdést igyekszem boncolgatni. Az van ugyanis, hogy egyre több lelkes állatszerető ember megosztásait látom az üzenőfalamon, akik 2018-at a húst nem evés évének kiáltják ki mondván, hogy szegény állatok, ugye. És tényleg – de miért is?

Ennél is radikálisabb pro-animalisták a tehéntejtől is megfosztanák az emberiség tejivó felét, mondván, hogy márpedig a tehéntej a bocié, és senki másé.

Nézzük meg most a kérdést evolúciós filozófiai szempontból. Van ugyebár a tehénke, akit szemétség megenni, sőt, szemétség meginni a tejét is. Akkor viszont nyilván a tehénnek semmiféle haszna nem marad, és ha csak nem akarjuk kiskedvencként tartani (aminek én többféle gátját is látom), akkor meg kell válnunk tőle. Igen ám.

Igen ám, hiszen ha a tehenet felszabadítjuk és elindítjuk az ő kicsi borjával együtt, akkor az a tehén rövid határidőn belül ki fog halni. Na nem csak ő, hanem az egész fajtája. Követik őtetet a disznók, libák, csirkék és egyéb olyan háztájiak, akik bizony az ember gondos őrzése nélkül teljességgel életképtelenek.

Na mármost innen nézve úgy látszik, hogy egyes állatvédőink nem csak azt szeretnék, ha a teheneket és más barátaikat nem vágnák le, nem vennék el a bocikáktól a tejcit, de azt is szeretnék implicit módon, hogy ezek az állatkák haljanak ki: soha meg se szülessenek többé.

Itt fakad fel tehát a filozófiai kérdés: mi a jobb: élni, amíg lehet, és utána meghalni, vagy eleve meg sem születni? Ha én tehén lennék, bizony szívesebben legelésznék pár évig, hangsúlyozom, jó körülmények között, és utána uram bocsá, fájdalommentesen vágjanak le, mintsem hogy meg se szülessek. Hogy még ne legyen az a pár jó évem se? Egy frászt! Hiszen körülbelül így vagyunk ezzel mindnyájan, tehenek és emberek, vegetáriánusok és húszabálók egyaránt.

„A kapuban vár, s már a távolból mosolyog, körülötte ott ugrándozik pajkos kutyusa. Egy-egy pacsi a virgonc ebbel, s aztán belépünk a házba. Alighogy megérkezünk,  elénk tárul KÁPRÁZATOS MŰVÉSZI VILÁGA. Körös-körül a falakon – a ház mindahány helyiségében – különleges festmények lógnak, mind az ő alkotásai. Körülnézünk vásznakkal, festékekkel és ecsetekkel teli alkotóműhelyében, bejáruk minden szegletet, megszemlélünk minden képet, közben pedig kibomlik az egyes festmények sajátos története és jelentése – és velük együtt alkotójuk, Mészárosné Kelemen Beatrix tiszta és finom MŰVÉSZI LELKE, KÜLÖNÖS FESTŐI HIVATÁSA.”

A fenti idézet akár egy nagy festővel készült portré kissé nyálas, érzelgős, de a helyzetnek némiképp megfelelő bevezetése is lehetne, de nem az. Itt az újságírók egy tipikus seggnyalócikket írnak a környék nagyurának feleségéről, miközben szinte érezni, hogy alig-alig tudják visszafogni a fel-feltörő röhögő görcsöt. Ezek a festmények ugyanis objektíve rosszak, hogy finoman fogalmazzunk.Természetesen nem az a legfőbb baj itten, kérem szépen, hogy a művésznő nem tud festeni, de még amatőr szinten sem. Annál sokkal rosszabb dolog is történhet unatkozó késő középkorú emberekkel, minthogy elkezdjenek festeni! A probléma azzal van, ha ezzel a produktummal bekerülnek az újságba, és kétoldalas protokollcikk jelenik meg róluk, ahol érzékeny lelkű, káprázatos világú különös festőnek titulálják.

Ez az, amit a NER-ben nem tudnak, és egyre kevésbé tudják: a minőségért meg kell dolgozni. Nem árt a tehetség sem, sőt egészen üdvös volna, de a munka gyakorlatilag megspórolhatatlan a NER világán kívül. A NER-ben azonban máshogy van. Ott te percek alatt leszel professzor, miniszter, és mint látjuk, káprázatos művész is, akivel teleírják a sajtót. Elmondom, más ezekért – a NER-en kívül – mit csinál.

Átlagemberünk legkésőbb az általános iskola második felében elkezd különórákra járni, és a legtöbben, akik festők szeretnének lenni, a középiskola négy évében már majdnem szinte kizárólag ezzel foglalkoznak. Aki nem a kisképzőben vagy más szakos intézményben tanul, az bizony heti 5, de nem ritkán 10 különórára jár, hogy majd felvegyék a festő szakra. Oda már kiváló minőségű portfóliót kell összeállítani, leggyakrabban különböző mesterek segítenek ebben is. Kell professzionális szintű akt, portré, természetesen, de autonóm műalkotásokat is fel kell tudni mutatni. Na most ezekből az emberekből, akik sok-sok éve mindent erre tesznek fel, mindent ezért kockáztatnak, szóval ezekből a felvételin kiválogatják azt a 6-10%-ot, akit fel is vesznek. Utána jön még jó pár év kegyetlen kemény munka az egyetemen, vizsgamunkákkal, szakmai zsűri előtt, majd a diplomakiállítás. Ezután a fennmaradók közül is a legjobbak, ha sokat dolgoznak, akkor lesz katalógusuk, netán kiállításuk. Ők még simán éhen halnak ettől, de már dokumentálva van legalább, hogy voltak, léteztek, alkottak. És a fennmaradó kevésből is nagyon keveseknek sikerül, hogy több kiállításuk is legyen, sőt, ha emellett néhány nemzetközi díjat is bezsebelnek, akkor talán, ismétlem, talán, egyszer róluk is lesz egy kétoldalas cikk az újságban.

A NER-ben ehhez elég egy ötlet. Fess, tök mindegy mit, és akkor festő vagy. Káprázatos festő, érzékeny festő, varázslatos festő. Gyógyítasz. Fentről kapod az inspirációt, a Jó Isten irányítja az ecsetedet. Nem csak ragyogó művész vagy, de közvetlen kapcsolatban állsz a Jóistennel: alkotsz, gyógyítasz, inspirálódsz. És ennek mind semmi köze ahhoz, hogy Mészáros Lőrinc, az ország vezetőjének első számú strómanjának a felesége vagy.