Harmadik szempont

Közéleti kérdésekről szintézist keresőknek.

Vannak-e társadalmi én-állapotok?

2016. április 29. 23:50 - harmadikszem

ta.png

Szerintem igen.

Bizonyára sokan ismerik a tranzakcióanalízis elméleti konstrukcióját, melyben az egyének én-állapotait szülő-felnőtt-gyermek én-állapotokra osztjuk, természetesen megtartva az egyén integritását. A mi szempontunkból most ennek a kommunikációs vetületei az érdekesek.

Hogyan kommunikál például egy személy a szülői én-állapotból? Elsősorban megkövült okosságokat, rögzült ideológiai sablonokat puffogtat. Hogy kinek? Itt kétféle lehetőség kínálkozik. Ha a beszélgetőtárs szülői én-állapotának címezi a mondandóját, akkor a beszélgetésből afféle pletykálkodás vagy közös szörnyülködés lesz („Hogy ma megint milyen sokan vannak ebben a boltban! Szörnyű. Az emberek nem dolgoznak?”). Ha azonban partnerének gyermek én-állapotát célozza meg, akkor okoskodás és hivatali észosztás lesz az eredmény („Jobban tennéd, ha úgy csinálnád, ahogy én mondtam!”).

Aki a gyermek én-állapotából kommunikál egy másik ember szülő én-állapotához, az vagy lázadozik (a problémamegoldás igénye nélkül: „Nekem te nem mondod meg mit csináljak! Azért sem!”) vagy pedig meghunyászkodik, hízeleg („Nagyon úgy van! Köszönöm a felvilágosítást!”) Ha pedig beszélgetőtársa gyermek én-állapotát szólítja meg, akkor abból közös gyermetegség születik: egymásra licitálás („az én autóm rövidebb idő alatt gyorsul százra!”) vagy közös gyermeki panaszkodás („Minden egyre drágább”).

A felnőtt-felnőtt tranzakciók (melyek a tranzakcióanalízis szerint az ideális tranzakciók lennének) a fentiektől gyökeresen különböznek több szempontból is. Először is, kifejezetten spontánok abban az értelemben, hogy nem régi beidegződések egyszerű/értelmetlen ismétlései, hanem az itt-és-most szituációkra adott racionális és/vagy empirikus reakciók. Másodszor, a felnőtt-felnőtt tranzakciókban a kommunikáló felek a beszélgetőtársat is ugyanolyan felnőtt, racionális és értelmes lénynek tekintik, mint önmagukat. Végül ezek a fejlett személyiséget előfeltételező tranzakciók azt is igénylik, hogy a kommunikáló felek saját gyermeki és szülői én-állapotukra is tudjanak reflektálni: egy-egy felmerülő gondolatukról el tudják dönteni, hogy az mennyire racionális, illetve mennyire egy rögzült ideológia, tematizáció vagy emlék maradványa vagy újbóli felbukkanása.

Mármost szerintem egészen világos párhuzamok mutatkoznak itt a közéleti kommunikációval: sajnos elsősorban a felnőtt-felnőtt viszonyok szinte teljes hiányára lesz figyelmes az ember. Hol találunk ma a közbeszédben olyan problémacentrikus, nyitott, toleráns és racionális dialógust, ami eltérő nézeteket valló felek között áll fenn? Hol vannak a felnőtt én-állapotaink, amikor közéleti kérdésekre terelődik a szó? Szerintem roppant gyorsan szülői vagy gyermeki üzemmódra váltunk.

Először is, a hatalmi kommunikáció az utóbbi években – mondjuk szerényen: legalább az utóbbi 60 évben – nálunk tipikusan akkor sikeres, ha felnőtt-gyermek közti tranzakción alapul. „Megmondjuk, mit kell tennetek, és akkor nektek jó lesz” „Megvédünk benneteket” A hatalom újabban nem csak politikai, de határozott, egyre határozottabb életvezetési tanácsokkal is szolgál, többnyire kéretlenül. A hatalom oldalán álló médiumokban zajló kommunikáció ehhez nagyon hasonló: az ellentétes véleményűeket azonnal megkínálják a gyermek én-állapottal („Ülj le, egyes” „Húzzál innen öcsi!”), egymás közt pedig vidáman megy az ideológiai észosztás. Vannak persze gyermeki tranzakiók ott is, ezek elsősorban a nemzeti büszkeséget hivatottak táplálni („Jézus is magyar volt” „A magyar a legtehetségesebb nemzet”). Ez tökéletes megfelelője az „én apukám a legerősebb” játéknak.

Sajnos az ellenzék semmivel sem tűnik konstruktívabbnak: sőt, a felkínált gyermek pozíciót nagy örömmel elfogadja. A jelenlegi ellenzéki sajtótevékenység ugyanis szinte semmi másból nem áll, mint kukucskálásból, „Áhá, megvagy!” játékokból, nagy leleplezésekből (a gyerekek jól kilesik a szülők titkait), illetve, egymás között, gyermeki és nem problémacentrikus pletykálkodásból („na, ez is mennyit lopott”). Ráadásul újabban kialakult az ellenzéki médiumokban –és ez elsősorban talán az ellenzéki értelmiségiek blogjait jellemzi – egyfajta gyermeki nihilizmus-játék, az „igen, de” játszma és a „nincs remény” játszma klasszikus változatainak megfelelően. Itt a probléma megoldására már kísérlet sem történik sőt az a látszat mutatkozik, hogy minden ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve (hiszen a játszma a panaszkodásról, és nem a megoldásról szól).

Ezek a fent felsorolt társadalmi én-állapotok természetesen patológiásak. Mindazonáltal a helyzet nem reménytelen: ahogy minden emberben, úgy minden társadalmi csoportban is rejtőzik egy felnőtt én-állapot, amely, ha megszólíttatik, képes az önreflexióra, az önelemzésre és ezen keresztül eljuthat a felnőtt kommunikáción át a felnőtt cselekvésig.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://harmadikszempont.blog.hu/api/trackback/id/tr828674444

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.