Harmadik szempont

Közéleti kérdésekről szintézist keresőknek.

A közéletellenes bűncselekmények kialakulásának ördögi köre

2016. május 03. 18:39 - harmadikszem

“Kiültek a vénasszonyok a padra, a padra.

Úgy is tudom, hogy rólam folyik a pletyka, a pletyka.

Nem kérem én a jó Istent csak arra, csak arra.

Ragassza le valamennyit a padra, a padra!”

pletyka.jpg

Az utóbbi években szinte egyetlen nap se múlt el anélkül, hogy a fenti dalocska szövege eszembe ne jutott volna újságcikkek és kommentek olvasgatása közben. A dologban az a döbbenetes, hogy teljesen mindegy, milyen médium kommentjeit olvastam: tudományos jellegű vagy populáris, jobb vagy baloldali, liberális vagy konzervatív, ellenzéki vagy kormánypárti. Minden tapasztalat szerint az internetes médiumok nem a sajtószabadság ideájából fakadó reményeket váltották valóra, nem a közügyek „korlátlan, erőteljes és szélesre nyitott” dialógus formájában megvalósuló intézésének helyéül szolgálnak, hanem egymástól markánsan elváló, egymással szinte semmilyen pozitív kapcsolatban nem lévő regionális pletykafészkekké váltak.

Mint az bizonyára ismeretes, Szvetelszky Zsuzsanna kiváló és a témát gyakorlatilag kimerítő részletességű munkákat jelentetett meg a pletykáról, amely, per definitionem, ”ismerhető szereplőkről szóló, lokális összefüggésekben értelmezett, nem publikus információ, melynek legfőbb attribútuma a terjedés.”

A fenti leírás szinte, de csak szinte, lehetne akár a közérdekű vagy politikai kommunikáció definíciója is, hiszen a mediatizált nyilvánosság éppen úgy ismerhető szereplőkről szóló, jó esetben összefüggésekben értelmezett információk diszkussziójának egy lehetséges helye: csak éppen itt a publikusság definíció szerint része a képletnek. Publikus az, amihez – röviden fogalmazva – van közünk, ránk tartozik, közügy. A tömegtársadalmakban – és ha valami tömegtársadalom, akkor a hipermedializált kommunikáció társadalma biztosan az – természetesen nincs lehetőség valamennyi vélemény egyforma súly szerepeltetésére: épp ezért védjük annyira a magának a médiának a szabadságát. A szólásszabadság ugyanis – a közhiedelemmel ellentétben – nem, vagy nem pusztán az egyénnek a joga, hanem magának a demokratikus közösségnek a joga ahhoz, hogy a lehető legtöbb olvasatban férjen hozzá az őt érintő – tehát publikus – információkhoz. A demokrácia azonban nagy mértékben kultúra kérdése is: ahol az egyes közösségek legalább többsége nem működik demokratikusan, ott a „nagy egész” sem lehet demokratikus. Hasonlóképpen, ahol az egyes médiumokban zajló kommunikáció nem demokratikus, nem biztosítja a szabad, komoly és szélesre tárt dialógushoz szükséges feltételeket, ott ezek összessége, vagyis maga a nyilvánosság sem lehet demokratikus.

Közéleti oldalakat gyakran böngésző sorstársaim olvasóként és vitapartnerként is megtapasztalhatták, hogy moderálás címszó alatt sok esetben az ellenkező véleményt képviselők utólagos vagy előzetes kiszűrése történik, megint csak az adott médium ideológiai alapállásától függetlenül. Ekképp azonban mindenféle racionális kontroll eltűnik az adott felületről, s a dolog előbb pletykává, majd közönséges fecsegéssé változik. A fecsegés ugyanis még csak nem is interaktív, mint a pletyka, hanem kifejezetten monologikus jellegű (write only üzemmódban zajlik). Ezért a fecsegőket a mindennapi párbeszédeink során rendszerint hamar megunjuk, és a jövőben elkerülni igyekszünk őket. A medializált, csoportos fecsegésből azonban hiányoznak ezek az egészséges dinamikák: mivel többen visszhangozzák ugyanazon frázisokat, a dolog formailag interakciónak tűnik, de valójában nem több mint egy magába zárt kollektív identitás fecsegése.  Rosszabb esetben – és sajnos sok ilyenre van példa – a kollektív fecsegésből mobbing, vagyis pszichoterror válik, mely során a fecsegés egészen abszurd fordulatokat vehet és a megtámadott fél egzisztenciájára tör rágalmazás vagy más, immár jogsértésnek minősíthető kommunikatív aktusok formájában.

Talán ezzel a rövid gondolatmenettel is sikerült szemléltetni, hogy a mediális kommunikáció szabadságának és pluralitásának minősített értéke –a megfelelő kulturális attitűdök nélkül – hogyan mehet át egy olyan ördögi körbe, melynek során pletykává, majd üres fecsegéssé, végül pszichoterrorrá válhat. Ellene védekezni valószínűleg csak önvizsgálattal és tudatos kontrollal lehet, de még jobb, ha egymásra is figyelünk, hiszen gyakran maga a kommunikátor veszi észre legkevésbé, hogy ördögi körbe került. Feltehetjük például magunknak és beszélgetőtársainknak is a kérdéseket, hogy, amiről itt szó van, az vajon:

  • közügy egyáltalán?
  • komoly dolog?
  • képes vagyok vele kapcsolatban meghallani a lehető legtöbb féle véleményt?
  • van-e valamilyen kritériumrendszerem ezeknek a véleményeknek az összehasonlítására és értékelésére?
  • érvényesülnek-e az általam látogatott kommunikációs felületeken ezek a kritériumok?
  • ha nem, képes vagyok-e ezt szóvá tenni?

Mindezzel persze nem állítom, hogy akár a pletyka, akár a fecsegés nem egészséges elemei a társadalmi kommunikációnak (bár az utóbbi ha nem is patológiás, de talán felesleges). Azonban nem kívánatos összetéveszteni sem a racionális vitával sem a közéleti kommunikációval, és nem szabad elfelejteni, hogy a társadalom a média, mint a plurális demokrácia szempontjából kiemelten fontos társadalmi intézmény nagyfokú alkotmányos védelmét nem a pletyka, a fecsegés és a mobbing, hanem a közéleti kommunikáció elősegítésének érdekében biztosítja.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://harmadikszempont.blog.hu/api/trackback/id/tr638683278

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.