Az érvelési hibákkal foglalkozó bőséges retorikai irodalom általában figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a legtöbb kommunikációs helyzetben – bárhogyan is szeretnének a racionalisták mást hinni – nem racionális dialógus történik, hanem valami egészen más. Ez az „egészen más” általában valamilyen pszichológiai vagy csoportlélektani, és nem érveléstechnikai keretben magyarázandó, mivel itt elsősorban nem érvelési hibákról, hanem pszichológiai vagy csoportlélektani működésekről, mégpedig szabályszerű működésekről van szó.

Ezek a dinamikák egyfelől a kommunikációs partner eliminálását (megszégyenítését, ellehetetlenítését, megsemmisítését), másfelől a saját ego megerősítését (felmagasztalását, kiterjesztését), harmadrészt pedig a saját csoport kohéziójának elősegítését célozzák (ellentétes nézeteket vallók közös kipécézése, megalázása és likvidálása által). Ha kommunikációs partnered az alábbi módszereket alkalmazza veled szemben, akkor feltétlenül tudnod kell, hogy a játék nem a témáról szól, még csak nem is rólad, hanem elsősorban magáról a közlőről.

Természetesen ebben az esetben nem beszélhetünk még csak kommunikációról sem, hiszen Szent Ágoston óta tudjuk, hogy az – mármint a kommunikáció – elsősorban a Másik érdekében, a Másikért megy végbe, nem pedig a közlő igazságáért.

1. Vájkálás a Másik múltjában, ide értve a másik családjának, vallásának, foglalkozásának történetét is. A téma szempontjából ez a legtöbb esetben irreleváns, de tökéletesen alkalmas a Másik érvénytelenítésére. Általános módszer arra, hogy egy személy rokonai, ismerősei által elkövetett vélt vagy valós sérelmeket az illető számlájára írhassunk.
2. A Másik általánosítása grammatikailag könnyen beazonosítható kifejezésekkel, ide értve az indokolatlan többes szám használatát is. Jellemző kifejezések: a maguk fajtája, ti, -féle, név+ék. A módszer különösen alkalmas arra, hogy vadidegenek által elkövetett vélt vagy valós sérelmeket is egy konkrét személy számlájára írhassunk.
3. A Másik idézőjelbe tétele – szó szerint. Így lesz a szakértőből „szakértő”, a vezetőből „úgynevezett vezető”, vagy, mint sajnos oly gyakran, egy emberből „ember”.
4. A Másik értelmi szintjének (szövegértési képességének, olvasási képességének,belátási képességének) folyamatos megkérdőjelezése és tematizálása ahelyett, hogy a félreértés tisztázására törekednénk.
5. Common sense baromságok puffogtatása, ide értve nemcsak az okoskodó, de a sajnálkozó, féltő-óvó szintagmákat is („nincs remény”, „az a legfőbb baj {ált.: veletek, illetve a magatok fajtájával}, „Én már nem fogom megélni, hogy”). Filozofikusabbak ilyenkor Platónra is szeretnek hivatkozni.
6. A Grétsy László effektus, vagyis az önjelölt nyelvhelyesség-kutatók betegsége. Az elgépelésekre, helyesírási hibákra vagy grammatikai flegmaságokra vadászók pár kör alatt elérik, hogy a(z állítólagos) téma helyett Magyar Nyelvőr linkekbe boruljon a kommentfal.
7. A Wannabe Stand-upos módszer, vagyis a „mindegy mit mondok, csak legyen benne irónia” elven állók technikája. Ez a technika elvben lehetne működőképes – a színpadon – de egy közéleti vitában rettentő fárasztó és csak korlátozott mértékben humoros, elsősorban természetesen annak, aki mondja.
8. A Linkposztoló őrülete, vagyis azé, aki minden szónak – talán a névelőket kivéve – azonnal kiposztolja a wikipedia entry-jét vagy valamelyik online enciklopédia megfelelő címszavát. Még jó, hogy senki nem fogja ezeket elolvasni, mert ez esetben két-három órát kellene várni minden mondatváltás között, ami ugye nem tipikusan a kommentháborúk tempója. Nem beszélve arról, hogy mindezek a háttér információk a legtöbb esetben az adott diskurzus szempontjából teljesen mellékesek.
9. A Brainstorming módszere, vagyis amikor egyetlen hatásos érv helyett valaki érveknek látszó gondolatmenetek sorozatát zúdítja partnerére. Erre ugyebár nem lehet semmi érdemit reagálni, mert ha minden pontra válaszolna az ember, akkor oldalakat kellene írnia, ha pedig csak bizonyos pontokra válaszol, akkor támadhatóvá válik a kihagyott pontok miatt. Fontos tudni, hogy racionális vita esetében elég csupán a legjobb érvet felkínálni – ha érvzuhanyt kapunk helyette, akkor okkal gyanakodhatunk arra, hogy a legjobb érv valójában nem is létezik.
10. A Sokat Sejtető Üresség kórja, mely tipikusan mélyen szántónak elképzelt közhelyek, vagy önmagukban azonosítható értelem nélküli kifejezések utáni három pontban implementálódik. („Tolsztojt kelleneolvasni…”, „Sejtettem…”, „Jajj…”).

+1.   A Cenzor, vagyis a mindenkori moderátorok kedvenc módszere, ideológiától függetlenül mindenhol lehet vele találkozni. Alkalmazás oly mértékben szánalmas, hogy még a fentieknél is kevésbé ajánlom, hiszen ha kiderül – már pedig kiderül – az – Spinozával szólva – maga a Szégyen. Alkalmazásakor a moderátor először is letiltja a Másikat, majd kommentjeit úgy moderálja – vagyis törölgeti – hogy úgy tűnjön, a Másik nem tudott megfelelni kérdéseire, és végül elhallgatott. A fenti, negatív de természetes mechanizmusokkal szemben ez a legutolsó módszer kifejezetten patológiás: alkalmazója a realitás elfogadására képtelen lévén újraalkotja azt saját szájíze szerint.

 A kitartó olvasó kedvéért alább – immár kevésbé bulvárosan – bemutatunk pár megfontolást a racionális vitával kapcsolatban felvethető kommunikációs problémák közül; ezeket szem előtt tartva a kommunikátor felmérheti, hogy miféle diskurzusban vesz részt.

Paul Grice a társalgás logikájának kutatása során bevallottan a célirányos és racionális vitát tartotta szem előtt. Másrészről azt is pontosan lehet tudni, hogy a konfliktuskezelés szempontjából – akár személyek, akár intézmények, akár kultúrák konfliktusáról legyen szó – alighanem a racionális vita a leginkább ajánlható módszer. Ajánlásunkat ezért úgy fogalmazzuk meg, hogy azok, alapvetően a grice-i maximák továbbgondolásaként, a közéleti kommunikáció színterein zajló racionális dialógusok etikai szempontú értékeléséhez adhassanak támpontokat.

Az etikaiság ebben az esetben azt is jelenti, hogy a maximák elfogadásának és alkalmazásának vannak előfeltételei is: ilyen előfeltétel például az, hogy az adott kommunikációs képlet szereplői a dialógusukat célirányosnak, racionálisnak tekintik, hogy a vita célja az igazság kiderítése, a vita érvelő jellegű, bizonyítékokon alapul. A kommunikátorok természetesen dönthetnek úgy, hogy az általuk művelt kommunikáció nem ilyen. Amennyiben azonban ilyennek tekintik a diskurzust, úgy a megfogalmazott maximák rájuk is alkalmazhatóak.

A grice-i maximacsoportok alapján a közéleti kommunikáció értékelésénél az alábbi szempontokat vesszük figyelembe (a dőlt betűs részek magától Gricetól származnak, és A társalgás logikája című műben olvashatók):

A MENNYISÉG kategóriája a nyújtandó információmennyiségre vonatkozik, s a következő kategóriák esnek hatálya alá:

1. Hozzájárulásod legyen a kívánt mértékben informatív (a társalgás pillanatnyi céljai szempontjából).
2. Hozzájárulásod ne legyen informatívabb, mint amennyire szükséges.

Mindkét maxima érvényesülését vagy sérülését a konkrét helyzetben lehet csak vizsgálni, és kérdéses, hogy egy adott vita-szituációban mi számít optimális információmennyiségnek. Etikai szempontból nyilvánvalóan és elsősorban a maximák betartására való törekvés az, ami elbírálható. Az információ mennyisége leginkább a preszuppozíciókkal, vagyis az előfeltevésekkel kapcsolatos, hiszen a kommunikációs helyzetekben sok esetben olyan vélekedéseket vagy premisszákat is birtoklunk, melyekről azt hisszük, hogy nyilvánvaló, így ki sem kell mondanunk őket. Másrészről vitapartnereinknek szintén tulajdonítunk olyan nézeteket is, melyeket ő maga nem kommunikált. Fontos tehát, hogy a racionális vita során törekedjünk csak azokra a kommunikátumokra koncentrálni, amelyek a kommunikációban ténylegesen is lehangzottak, közössé lettek téve.

A MINőSÉG kategóriája alá tartozik egy szupermaxima – „Próbáld hozzájárulásodat igazzá

tenni” – s két további specifikus maxima:

1. Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis.
2. Ne mondj olyasmit, amire nézve nincs megfelelő evidenciád.

Az első maxima tartalma evidensnek tűnik, a második esetében azonban nyilvánvaló, hogy az adott vita keretei döntik el, mi számít megfelelő evidenciának. Annyi mindenesetre valamennyi esetben elvárhatunk, hogy a racionális vitában részt vevő felek a logika szabályait kövessék, valamint ne induljanak ki hamis premisszákból. Amennyiben viszont egy premisszát már minden szereplő igazként fogadott el, azt ne próbálja később senki hamisként beállítani. Ezen kívül olyan érvelési sémák követése is indokolt, melyek nem tartoznak a formális logika hatókörébe, de a racionális vitához hozzátartoznak.

A VISZONY (RELEVANCIA) kategóriája egyetlen egy maximát érint, nevezetesen azt, hogy

„Légy releváns”.

A relevancia elve elsősorban arra vonatkozik, hogy a racionális vitában részt vevő felek csak olyan érveket használjanak, amelyek az adott álláspont szempontjából relevánsak, ahhoz valóban kapcsolódnak. A relevancia elvének tipikus megsértése az ad hominem argumentum, melynek során a vitatkozó felek nem a partnereik álláspontját, hanem magát a személyt támadják. Hasonlóképp a relevancia elvének minősül a hamis analógiák alkalmazása, a szalmabáb-érvelés, a felosztási hiba, az árnyékbokszolás, a témaváltás és több más informális logikai fallácia, melyekből impozáns gyűjtemény érhető el ide kattintva.

A MODOR kategóriája nem azzal kapcsolatos, hogy mit mondunk, hanem azzal, hogy HOGYAN mondjuk, amit mondunk. Grice egy szupermaximát sorol ide – „Légy érthető” –, valamint különböző maximákat, mint például:

1. Kerüld a kifejezés homályosságát.
2. Kerüld a kétértelműséget.
3. Légy tömör (kerüld a szükségtelen bőbeszédűséget).
4. Légy rendezett.

A modor kategóriájával kapcsolatos polemikus viták végigkísérik a filozófiatörténetet, elsősorban a retorika ellenében vagy védelmében megfogalmazott állítások formájában. A maxima megsértésekkor joggal feltételezhetjük ugyanis, hogy a beszélő célja nem az igazság keresése vagy egy megtalált igazság világos és egyértelmű felmutatása, hanem a hallgató befolyásolása, manipulálása vagy akár megtévesztése. Azt is szokásos dolog feltételezni, hogy a modor maximáinak megsértője talán nem csak nem akarja, hanem nem is tudja érveit világosan, rendezettem és tömören kifejezni, mert az adott álláspont mellett nem léteznek ilyen érvek. Ugyanilyen, bár ritkábban hangsúlyozott feltétel az is, hogy a világosság és egyértelműség nem csak a beszélő saját kommunikátumára vonatkozik, hanem azt a kötelességet is magában foglalja, hogy ellenfél álláspontját is világosan és az elhangzottaknak megfelelően kell visszaadni.