A trollban élő Gyermek 5 játszmája

A trollokról magukról, illetve az ellenükben ajánlott kommunikációs stratégiákról viszonylag sokat olvashattunk már az utóbbi években, ám igazságtalanul keveset foglalkoztunk a trollok motivációival, eljárásaik kényszeres jellegével és gyógyításukkal. Meggyőződésem ugyanis, hogy a trollok többsége csoportdinamikai módszerekkel jól kezelhető, általában zárt gondolkodású, gyermeki regresszióban élő embertársaink közül kerül ki, és csak ennek a felismerésnek a fényében kaphatunk egy kielégítően teljes képet működésükről is.

A bennünk élő Gyermek személyiségünk integráns része, működése és alkalmankénti feltűnése teljesen normális dolog. Ám ha ez a Gyermek a felnőtt ember felett átveszi a kontrollt, abból komoly kommunikációs és szociális problémák származhatnak. Az alábbiakban 5 jellegzetes troll-játszmát mutatok be, és mindegyik esetben igazolni fogom azok regresszív, gyermeki jellegét. Mielőtt azonban rátérnék a konkrét játszmák bemutatására, szükséges két elterjedt tévedésre felhívni a figyelmet.

Első számú tévedés: a trollkodó üzeneteket bérkommentelők írják.

A hirtelen felindulásból tett válaszom erre a felvetésre az, hogy bár így lenne! Azonban minden ideológia képviselői között szép számmal találunk olyanokat, akik gyermeki regresszióban vannak, a megfelelő politikai kommunikációs stratégiákkal igen zárt gondolkodásúvá tehetőek, valamint kommunikatív cselekvésre bírhatóak. Tudvalevő, hogy a politikai propaganda leegyszerűsítő és hatalmi státuszból megfogalmazott kommunikációja kifejezetten a polgárokban élő Gyermeket kívánja megszólítani: a kormánypárti propaganda az Alkalmazkodó Gyermeket (aki a Papa kedvében akar járni), az ellenzéki propaganda pedig a Lázadó Gyermeket (aki csak azért se!). A trollkodásokra ezért – sajnos – mindig akad ingyen és bérmentve kapható, hogy úgy mondjam sztahanovista elvtárs.

Második számú tévedés: a trollok olyan virtuális személyiségek játékai, akik ezzel a játékkal a valós életben vállalt személyiségüket helyettesítik, álcázzák, módosítják.

Az anonimitással, avatárokkal és virtuális személyiségekkel kapcsolatos korai kutatások azt feltételezték, hogy az emberek gyökeresen másként viselkednek a virtuális térben, mint a valós életben. A későbbi tapasztalati kutatások többnyire rácáfoltak erre a sejtésre, és ma már általánosan elfogadott, hogy a virtuális tereken zajló kommunikációban a személyiségnek nagyjából ugyanolyan jellemvonásai mutatkoznak meg, mint a való életben. Vagyis, például, a trollok tényleg olyan hülyék, mint aminek látszanak. Ennek a szomorú ténynek a magyarázatára a bejegyzés végén még visszatérek, most azonban jöjjön az öt népszerű játszmatípus.

1. A „Mindenki ellenem van – főleg te” avagy a Vécécsésze-játszma.

A játszma felépítését illusztrálandó idézzük fel Bud Spencer egy híres jelenetét. Társa, akit szokás szerint Terence Hill alakít, felhívja a mentősöket, hogy egy hibbant férfi a folyóba akar ugrani, mert szerinte a világ egy nagy vécécsésze. Mire a szakemberek kiérnek, Bud valóban a híd közepén álldogál a korlátnak támaszkodva, és a vizet nézi. A mentősök beszélgetést akarnak kezdeményezni, ezért így szólnak a megtermett fickóhoz: milyen szép is ez a város! Mire Bud Spencer azt válaszolja – az ápolók előzetes várakozásainak megfelelően – hogy: Egy nagy vécécsésze! I - Igen, igen, szörnyűek ezek a vécécsészék, nem gondolja, uram? –kérdezik a mentősök, mire Bud így válaszol: A vécécsészékkel semmi bajom, csak az ilyen ganéjtúrókkal, mint ti vagytok.

Ennél a jelenetnél semmi nem írja le pontosabban a „Mindenki ellenem van – főleg te” játszmát. Ki ne ismerné azokat a panaszáradatokat, melyeket a különféle trollok megengednek maguknak arról, hogy manapság már nem lehet sehol egy jót beszélgetni. Vagy nincs egy normális nő a világon – főleg te nem. Persze jó pasi sincs már –kiváltképp nem te. Meg egy normális főnök. Vagy munkahely. Bármi. Szinte látjuk is a sarokba gubózott Gyermeket, amint az elsődleges gondozó vigasztalására, cirógatására vár.

2. „Hagyjál békén” avagy a klasszikus Üldözőből üldözött  játszma troll változata

Óvodás csoportokban vagy akár a játszótéren gyakran megfigyelhető, hogy a leghangosabban Hagyjálbékénező gyermek általában pont az a kisded, aki a konfliktusokat gerjeszti. A gyermek – akinek sok esetben ez az egyetlen lehetősége arra, hogy a figyelmet, ha másként nem, hát agresszió formájában megkapja – addig provokálja környezetét, amíg az ellene fordul. Ekkor azonban a provokatőr nagyon gyorsan átvált az áldozat szerepére, sőt innentől már a „Mindenki ellenem van” játszma is nyitottá válik számára.

Világos, hogy a trollok legtöbbje ezt a játszmát is imádja, voltaképpen a játszma lehetne magának a trollkodásnak a definíciója. A troll addig pattog, addig provokál az adott kommunikációs színtéren, amíg a figyelem –többnyire agresszió formájában – az eredeti téma helyett a trollra vetődik. A Gyermeknek pont ez az érdeke: a többiek viselkedésének felfüggesztése, a figyelmi fókusz önmagára irányítása. A troll – akárcsak a gyermek – így akarja manipulálni, kontrollálni a környezetét: valójában persze simogatást szeretne, de megtanulta, hogy a teljes figyelmen kívül hagyásnál még a durva szavak is elviselhetőbbek számára.

3. „Nem szeretem a főzeléket” avagy a Válogatós trollocska  játszmája

A válogatós troll maga szeretné meghatározni, hogy kommunikációs partnerei hogyan viselkedjenek. A virtuális terekben ez többnyire azt jelenti, hogy a mások mondandóját szeretné kontrollálni mégpedig úgy, hogy amit ő „Nem szeret” azt érvényteleníteni szándékozik. A játszmázó troll szerint neki joga van megmondani, hogy őt mivel etessék, és ez esetben már nem a szó szoros értelmében vett táplálékról van szó, mint a hajdani kisgyermek esetében, hanem intellektuális táplálékról, vagyis beszédről. A résztvevő troll számára saját véleményszabadsága nem elég, ő azt is szeretné, hogy mások is azt mondják, amit szerinte mondaniuk kellene. Egy másik változat szerint a troll a meghallásban is válogat: a kommunikációs partner véleménye, érvei és mondásai közül csakis azokat hallja meg, amelyeket „szeret”. Ez a fajta troll a sárgarépát a finomfőzelékből a tányér szélére tologató kisgyermek retardált megfelelője.

Érdekes módon ez a játszma – amennyiben leplezetten marad – megdöbbentően gyakran sikeres tud lenni. Tulajdonképpen ezen csak akkor kell meglepődnünk, ha nem ismerjük a játszmaelemzéseket, hiszen a játszmák lényege, hogy a felkínál pozíciót a másik fél többnyire elfogadja: a Gyermekből kommunikáló troll hamar eléri, hogy partnerei a Szülő szerepét vegyék magukra. Először csak megmelengetik, lereszelik, fújják vagy pürésítik a mondandójukat a kisded kérésének megfelelően, majd – igen gyakran – elkezdik olyan ételekkel etetni, melyekkel az etetés probléma mentesebbé tehető. Előkerül a ropi és a keksz, a Gyermek – és a troll – pedig elégedett, de csak a következő étkezésig.

4. „Az én apukám az erősebb” – avagy a nekem több van  játszma

Óvodistáknál jól ismertek a tárgyak gyűjtögetése és a felhalmozás más jellegezettségei is, melynek az Én apukám erősebb! egy igen jellegzetes változata. Arról van szó ugyanis, hogy a Gyermek mindenáron a figyelmi mező legelső helyén szeretne szerepelni, és ehhez csak a halmozás vagy a nagyság valamely, nem szimbolikus módszerét tudja felhasználni. Felnőtt, vagy ha jobban tetszik, troll-érett korban ugyanezt már kőagyúságnak, egydimenziósságnak, végeredményben gyermeki regressziónak tekintjük.

Az Az én apukám az erősebb! – et játszó troll mindenekelőtt arról ismerszik meg hogy soha, semmiképp és egy jottányit sem enged a saját igazából; nincs az az érv, vélemény, kérés vagy parancs, aminek hatására bármiféle rugalmasságot mutatna. Érdemes ezen nem bedühödni, mivel a legtöbb esetben sajnos maga a troll sem tudja, mit szeretne, monomániája is sokkal inkább kezelést, mint fenyítést igényel. A játszmába bonyolódott troll az összes létező retorikai és érvelési hibát elvéti kétségbeesett vergődése közben, de akkor sem nyugszik meg szegény, ha ráhagyják a dolgot. „Ennyi? Ennyit tudsz mondani, hogy rendben?” – nyögi fájdalmasan.

5. „De miért?” – avagy a Nem válaszoltál, nem válaszoltál, NEM VÁLASZOLTÁL!  játszma

Mindnyájan ismerjük az Úgy tanul a gyerek, ha kérdez! mondást és nyilván az idevágó politikailag inkorrekt rendőrviccet is. Ez a mondás azonban kissé félrevezető: a gyermeknek ugyanis – bárhogy is szeretne a felnőtt mást hinni – elsősorban nem tudásra, hanem kapcsolatra, mégpedig támogató, stabil, bizalmi kapcsolatra van szüksége. A kérdés-válasz játszma épp ennek a kapcsolatnak az egyik lehetséges eszköze: a gyermek, bármit is válaszolnak neki, mindig tovább kérdez. „Igen, de ez miért? És az miért? Na de az miért?” Az ismeretelméletben végtelen regressziónak hívják a kérdések eme láncolatát, a gyermek azonban nem ismeretelméleti, hanem pszichológiai kontextusban mozogva kérdezősködik: nem, vagy nem elsősorban tudásra, hanem kapcsolatra vágyik.

Hasonlóképp van ezzel a De miért? – et játszó troll is: némi játszmaelemzési rutinnal hamar világossá válik, hogy egyáltalán nem valamiféle tudás érdekli, annál is inkább, mert meggyőződése, hogy ő mindent tud. A troll nagyon gyakran – mivel regresszív állapotban van – egyfajta omniscient, mindent-tudó állapotban képzeli magát, ez azonban emberi lényként nem lehetséges sőt nem is elégséges számára: ő elsősorban kapcsolatokat szeretne. A De miért? – et azonban a kommunikációs partnerek – feltéve, hogy nem ténylegesen a troll szülei – mint felesleges és bosszantó időtöltést, hamar megunják, és ezzel akaratlanul is a „Nem válaszoltál, nem válaszoltál, NEM VÁLASZOLTÁL!” játszmába hajszolják a trollt. A kétségbeesett páciens ekkor vádaskodással próbálja kikényszeríteni, hogy valamiféle reakciót (és nem győzöm hangsúlyozni: mindegy, milyen reakciót) kapjon, ezért hamarosan elkezdi partnereit pocskondiázni. Kifejti, hogy képtelenek voltak megérteni az érveit, vagy nem is tudnak válaszolni, és különben is, bibibiiii, ő volt az okosabb). A moderátor ilyenkor szokta kipöckölni szegényeket, mint szemtelen legyeket az ablakon.

A fentiekben öt tipikus troll-játszmát mutattam be, ám biztos vagyok benne, hogy a kreatív és/vagy tapasztalt olvasók bizonyára további játszmatípusokat is fel tudnak mutatni. Fontos észrevenni azt is, hogy a játszmák hajlamosak egymásba átfolyni. Ebben nincs semmi meglepő, hiszen a játszmában – és épp ettől olyan fárasztó a dolog – a felek általában tudattalanul abban érdekeltek, hogy a játszma örökké fennmaradjon. A játszma játszma-jellegének tudatosításával azonban könnyen racionalizálhatjuk a problémát, és így az abból való kilépés is egészen könnyű lehet.

A bejegyzés elején megígértem, hogy a troll valós életben létező személyiségének és a virtuális kommunikációjának szomorú összefonódására még visszatérek, ezért türelmes és segítő szándékú olvasóimat még marasztalom egy percig. Arról van szó ugyanis, hogy a troll nem véletlenül regresszál, nem véletlenül kommunikál úgy, ahogy egy csecsemő vagy kisgyermek. A segítő szándékú kommunikációs partnernek mindenekelőtt az alábbiakat kell megfontolnia:

• nem vagyunk a troll anyukája/apukája. Bár gyermekként viselkedik, ha mi is gyermekként bánunk vele, racionális beszéd helyett pusztán megfeddjük és kioktatjuk, akkor állapotát fenntartjuk, téves eszméit igazoljuk
• a troll csecsemő, s mint ilyen, szükségszerűen énközpontú. Azt gondolja, hogy a figyelem és a törődés alanyi jogon jár neki, nem kell sem érdekességgel, sem humorral, sem gondolatgazdagsággal kiérdemelnie. Ne keressünk rációt hiedelme mögött, hiszen a regresszió akkor is regresszió, ha egy hatvan éves ember érzi magát fél évesnek.
• nem vagyunk a troll terapeutái még akkor sem, ha segítő szakmában dolgozunk. Minden terápiának szóbeli vagy írásbeli szerződés az alapja mindkét fél kifejezett hozzájárulásával: ennek hiányában se ne diagnosztizáljuk, se ne próbáljunk kezelni, mivel ez esetleg ronthat a troll állapotán. Szerintem a troll számára is érthető módon rá lehet mutatni, hogy kommunikációja milyen káros következményekkel jár az ő számára: ennél többet nem lehet tenni. Másrészről felajánlható számára a professzionális segítség, de nagyon kérdéses, hogy ennek a felajánlásnak lesz-e pozitív eredménye.

Az, hogy valaki hogyan kommunikál, milyen játszmákat kezdeményez, a troll esetében sem véletlen. Valószínűleg a (materiális) valóságban nagyon hasonlóan kommunikál, mint a virtuálisan mediált platformokon. Csakhogy a valóság radikálisan szélessávú tünemény kommunikációs szempontból is: a trollt ezért nagy valószínűséggel komoly csalódások, netán atrocitások érték és érik a valós életben, és igen valószínű, hogy emberi kapcsolatai nem túl kiegyensúlyozottak, félve írom le: ha egyáltalán vannak. A valós életben ugyanis nem lehet komoly következmények nélkül sértegetni másokat, indulatkitöréseket produkálni, gúnyolódni és provokálni. Ráadásul a valós élet kapcsolati hálói még a jelenkorban is hatványozottan stabilabbak, mint a virtuális hálók: nem lehet egyik kapcsolatból a másikba ugrándozni gombnyomásra, így a trollnak – hacsak nem munkanélküli és egyedülálló évek óta – sokat kell elfojtania, ami nyilvánvaló frusztrációhoz vezet. Gyermeknek lenni – a sok szép és költői hasonlat és elképzelés dacára – felnőttként meglehetősen fájdalmas, kiszolgáltatott és kontrollvesztett dolog lehet. A troll agressziónk helyett sokkal inkább méltó együttérzésünkre és segítő szándékunkra, mint azt akár ő maga is gondolná.