Noha a mikroagresszió elméletét már a hetvenes években megalkották, a közgondolkodásban csak az utóbbi években hallunk róla, általában különféle egyetemi mozgalmak kapcsán. Az elmélet az azt övező közéleti viták következtében ma már igen kiterjedt, de annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy elsősorban a kisebbségek érzékenységét (ezen belül is főként faji, nemi, vallási csoportokra kell gondolni) esetlegesen vagy konkrétan sértő kommunikáció tartozik a hatókörébe. Bár a hazai médiában a téma elsősorban ironikus hangnemben bukkant fel, meg kell jegyezni, hogy a mikroagresszió nem feltétlenül vicces téma, hiszen könnyen felgyűlhet és a már nagyon is észlelhető tartományba fejlődhet, mint az történt az orlandói lövöldözés esetében. Nem véletlen tehát, hogy a törvény, figyelembe véve, hogy a mikroagresszióból agresszív beszéd, abból pedig agresszív cselekvés születik, a gyűlöletbeszéd tiltása érdekében a szólás-és véleményszabadságot, vagyis, röviden, a kommunikációs szabadságjogokat is hajlandó korlátozni.

De mi a helyzet azokkal a kommunikációs formákkal, melyek éppenséggel mindennapjainkat fertőzik, tekintet nélkül arra, hogy egy kisebbséghez vagy a többséghez tartozunk, ráadásul nem sorolhatóak sem az előítéletes kommunikáció, sem a gyűlöletbeszéd csoportjába? Ezek az alább bemutatott mindennapi mikoragresszív formulák látszólag ártalmatlanok, valójában viszont roppant veszélyesek és cseppet sem adaptívak. Összességében fontos tudni róluk, hogy:

• A megbélyegző mikroagressziókhoz hasonlóan mindig összeadódnak, s így már jelentős frusztrációt okoznak a befogadónak, a közlő agressziós szintjét pedig folyamatosan növelik.
• Az agresszió-frusztráció szintjének megemelkedése blokkolja a racionális vita vagy diskurzus kialakításának lehetőségeit. Az eredeti beszédtéma lassan feledésbe merül, a felek személyeskedésre váltanak.
• A fixációs pont elmozdulásával (vagyis azzal, hogy a téma helyett a résztvevők egymást kezdik méltatni) jelentősen csökken a kommunikáció problémamegoldó jellege.
• Végül a mikroagressziók adása és vétele játszmához, kártékony tranzakciókhoz vezet. Ezeknek az a könnyen felismerhető jellegzetessége – és innen ismerjük fel utólag, hogy játszmába csöppentünk – hogy végül minden fél rosszabbul érzi magát, mint a játszma előtt.
• A mindennapi mikoragresszió tehát jelentősen rontja mentális állapotunkat, lelki egészségünket attól függetlenül, hogy az agresszív kommunikáció feladói vagy vevői vagyunk-e.
• Elkerülését egyrészt az olyan szituációkból való kilépéssel tudjuk kivitelezni, melyekben mikoragresszió áldozatai vagyunk, másrészt azáltal, hogy mi magunk megpróbálunk leszokni róla. Mindkét esetben fontos a korai felismerés: egy társalgásban fel kell tudni ismerni a mikroagresszió mindennapi formáit ahhoz, hogy még komolyabb következmények nélkül tudjunk korrigálni, illetve kilépni.
• Agressziót nem vagyunk kötelesek eltűrni.

A következőkben először a mindennapi mikroagresszió online változatáról fogok részletesebben írni. Ez a színtér azért bír különös jelentőséggel, mert itt az inkognitó és a klasszikus kommunikációhoz képest alacsony számon kérhetőség kevesebb önkontrollt eredményez. A mikroagressziók online változatai mintegy nagyítólencsén keresztül mutatják mindennapi mikoragresszióinkat, ezért ezen a platformon jóval könnyebben vizsgálhatók.

Az online mikroagressziót először is érdemes jól elkülöníteni a klasszikus trollkodástól, hiszen a mikroagresszió egyik ismertetőjegye, hogy általában öntudatlan és nem szándékos. Az elkövető személyiségénél fogva, valamilyen kulturális vagy családi mintát utánozva vagy egyszerűen azért él vele, mert azt hiszi, ez így szokás. Lássunk néhány példát a sok közül.

• Az iróniának látszó mikroagressziót az különbözteti meg a valódi iróniától, hogy általában előre kiszámítható, cseppet sem kreatív és véletlenül sem vicces: a valódi iróniából mindössze annak bántó éle látszik. Az iróniának látszó mikroagressziót általában olyan esetekben használják, mikor a valódi agresszióhoz (még) bátortalanok. Fontos tudni, hogy az illető agresszor záros határidőn belül el fog jutni a valódi agresszív kommunikációhoz, tehát ha ezt el akarjuk kerülni, akkor már a mikroagresszió szintjén kezelni kell a helyzetet.
• A kacsintó szmájli olyan esetekben, amikor a hétköznapi kommunikációban egyáltalán nem kacsintanánk. Ha belegondolunk, valójában egészen ritkán szoktunk kacsintani: az online kommunikációban viszont a kacsintó szmájli gyakoribb, mint az ö betű. Ezek – a nem vicces dolgok mögé rakott mosolygó fejhez hasonlóan – valójában provokációk és mikroagressziók. Ne feledjük el, hogy néhány pszichológus szerint a vigyorgás egyébként sem más, mint álcázott agresszió.
• A nem-informatív toldalékok alkalmazása, melyek többnyire a kommunikáció gördülékenységét látszanak segíteni, de valójában a másik pocskondiázását célozzák. Ilyenek például a következő, az információátadás szempontjából teljesen lényegtelen frázisok: ’Félreértettél’, ’Akkor elmondom még egyszer’ ’Tévedsz’, ’Sajnállak!’ és társaik.
• Végül ide tartozik az óvodai mikroagressziók nagy csoportja: becenevek adása a másiknak, általában a nicken vagy a profilképen való gúnyolódás és egyéb gyermekded allűrök, melyeket a hétköznapokban felnőtt emberek legfeljebb terápiás körülmények között engednek meg maguknak.

Az online környezettől eltávolodva immár a valós élet mindennapi mikroagresszióit vesszük szemügyre. Az alábbi szituációkban az a közös, hogy a mikroagressziót alkalmazó személy mindig a hatalommal való visszaélésre játszik rá: az agresszióhoz hasonlóan tehát a mikroagresszió is alapvetően hatalmi kérdés.

• Az orvosnál például igen gyakran esünk mikroagresszió áldozatául. Tudnunk kell, hogy alapvetően a várakoztatás maga is a mikroagresszió egy tipikus formája: várakoztatni mindig csak az várakoztathat, aki hatalmi pozícióban van: az alávetett fél pedig mindig csak várakozik, de soha nem várakoztat. A várakoztatás, mint kommunikációs műfaj, világosan megszabja a hatalmi kereteket: ki az, aki rendelkezik a másik ember egyik legfontosabb javadalmával: életidejével. A hazai orvosi kommunikációban és gyakorlatban például az egy teljesen elfogadott dolog, hogy a páciens sok-sok órát várakozik – de ha csak 2 perccel később érkezne, mint az időpontja (és véletlenül időben be is hívnák), akkor az orvos nem várna rá egy másodpercet sem. Gyakran látni a betegeket, ahogy órák óta ücsörögnek a váróban (már az elnevezés is gyönyörű!), tekintetüket szinte révült áhítatossággal függesztve Az Ajtóra (ahol ugye KOPOGNI TILOS – mutatván, hogy a páciensnek semmiféle hatása nincs, és nem is lehet a dolgok menetére), és mikor szólítják, úgy ugrik fel mintha puskából lőtték volna ki. A betegek többsége emellett határozottan retteg, hogy a doktor úrtól ’ki fog kapni’, illetve ’meg lesz szidva’, és bizony általában nem is csalódnak ebben. Az udvariasság a beteg részéről kötelesség, orvostól, nővértől – tisztelet a kivételnek – kegy.
• A hatalmi jellegű intézmények másik tipikus területe a különféle hivatalokban tapasztalható meg. A várakozás itt is alapvető, de talán kevésbé jelentős. Sokkal inkább jellemző az a fajta kommunikáció, melynek során az ügyfél megjelenése már önmagában egyfajta hibaként jelentkezik a rendszerben. Szinte bocsánatot kell kérnünk az ügyintéző feltartásáért, drága idejének elrablásáért, és ezt válogatott mikroagresszióval – pofavágások, türelemre intések, kioktatások formájában – nem is restelli tudomásunkra hozni.
• Ma már kevésbé divat, bár azért még találkozhatunk vele, hogy a különféle szolgáltató egységekben is mikroagresszió áldozatai vagyunk. Ha egy üzletben – az üzletvezető, eladó vagy más alkalmazott kommunikációjának következtében – úgy érezzük magunkat, mintha feltartanánk őket, lopni készülnénk vagy mindig ostobaságokat kérdeznénk, akkor nagyon valószínű, hogy mindennapi agresszió tényállása forog fenn. Halkan jegyzem meg, hogy köszönés nem viszonzása is mikroagressziónak számít, akárcsak a pofavágás, a hümmögés és a száj sarkából vagy a fogak közül csordogáló kommunikáció.
• Azokban az oktatási intézményekben – óvodától egyetemig – ahol az óvodásnak, diáknak, hallgatónak sőt, szülőnek összeszorul a gyomra, ha kommunikációra kerül sor, ott bizonyosan mindennapi agresszió van a levegőben. Főleg szülőként – tehát elvileg minden szempontból egyenrangú partnerként – ezt általában ún. ’megjegyzések’ formájában tapasztalhatjuk meg. Ha úgy érezzük, ezt vagy azt nem tehetjük meg, nem kérdezhetjük meg, mert a tanár, ügyintéző, takarítónő megjegyzést fog tenni, akkor ez nem más, mint egy mindennapi mikroagresszió legitimálása.

Mielőtt záró akkord gyanánt két esettanulmánnyal illusztrálnám a mindennapi mikroagressziók jelenlétét, pár gondolat erejéig kitérek arra is, hogyan küzdhetünk ellene.

• Az első lépés, amit bárki megtehet, az a kommunikációból való kilépés. Ezt főleg online környezetben könnyű megtenni, offline viszonyok között inkább csak érzelmi kilépésre van lehetőség. Észleljük a partner agresszív kommunikációját, és nem vesszük magunkra. Ez az első fokozat.
• A második fokozat az önmonitorozás: ne hagyjuk, hogy mi magunk mindennapi mikroagresszív jeleket kezdjünk kibocsátani! Azt se engedjük, hogy a felénk áramló mikroagressziót automatikusan visszatükrözzük, mert ez tovább feszíti a helyzetet.
• A harmadik fokozat nem más, mint a mikoragresszív tranzakciók ördögi körének megszakítása pozitív visszacsatolással. Itt arról van szó, hogy a negatív üzenetek helyett pozitív mikroaktusokkal válaszolunk. Tipikusan ilyen pozitív mikroaktus a figyelmes és értő bólogatás, az őszinte mosoly, a köszönés, a megköszönés, illetve a másik jelenlétének és kommunikációjának elismerése visszacsatolással.

A poszt végén most két olyan esettanulmányt ismertetek nagyon röviden, ami velem történt meg, nagyjából azonos időintervallumban, és mindkét helyről egyébként azt feltételeznénk, hogy esetükben ki van zárva a mikroagresszió. Az eseteket azért érdemes megemlíteni, mert úgy vélem visszaigazolják a magyar néplélekről alkotott néhány hipotézis érvényességét: a hazai szolgáltatók, mivel hazai munkaerővel dolgoznak, a magyar néplélekre kell alapozzák kommunikációjukat. Ez pedig az idő múlásával igyekszik visszatalálni alapkarakteréhez, ezért ha más karaktert szeretnénk adni neki, akkor időnként stimulációra van szüksége.

Az első eset egy vezető magánklinika kommunikációjával kapcsolatos. Körülbelül 15 éve kerültem velük először kapcsolatba. Az akkor még friss vállalkozást minden szinten a professzionalizmus, a nyugati technikai színvonal és kommunikáció jellemezte: mosolygós ügyfelesek és orvosok, atomóra pontosságú ügyfélfogadás, személyes jellegű beszélgetésekre hasonlító holisztikus szemléletű konzultációk. 15 év elteltével újra felkerestem az immár piacvezető intézetet. Az ügyfélszolgálat ma már nem más, mint egy szebben berendezett sztk váró: az ügyfelek relatíve hosszú ideig várakoznak egymáshoz préselve, amíg személytelen hangon nem szólítják őket. Elmarad a régről ismert mosoly, elmarad a kézfogás és a kölcsönös bemutatkozás is. Ide üljön, oda üljön, nyissa ki csukja be, nem mozdul. Próbálok kérdezni – nem örül. Húzom vele az idejét. Ilyeneket válaszol: ’Jó kérdés!’ meg ’Kettőt és könnyebbet!’. Vajon mitől változhatott meg ennyire? A siker? Már nem fontos többé a kezdeti vállalati filozófia? Vagy a hazai ügyfelek számára az udvariasság, a felnőtt kommunikáció nem is annyira fontos, hogy érdemes legyen áldozni érte? Utána fogok járni.

A másik példa szintén 15 esztendőt ölel fel. Még ifjú egyetemistaként jártam az ország már akkor is vezető nyelviskolájába. Személyre szabott ajánlatok, hihetetlen professzionalitás, gördülékenység és össznépi jókedv jellemezte az egész szolgáltatási csomagot tanfolyamtól nyelvvizsgáig. Most ismét meglátogattam őket. Kitöltöttem az online tesztjüket, és elküldtem a megadott címre, mivel a weblap szerint így kellett eljárjak ahhoz, hogy tanfolyamot ajánljon. Semmi nem történt napokig, így bementem a nyelviskolába személyesen. Némi rosszallással vettem észre, hogy az ügyfeles hölgy szinte haragszik azért, hogy megjelentem náluk. Nem, nem keveredett el a teszt, látja is a gépben. Nem kaptam választ rá, hogy miért nem válaszoltak, vonogatta a vállát. Mivel nem talált megfelelő tanfolyamot (’rosszkor jöttél!’)megállapodtunk a magántanárban, és abban, hogy még ma elküldi a számát. Mivel ez nem történt meg pár napon belül, én írtam neki levelet, melyben felhívtam a figyelmét a megállapodásunkra. Válaszul jelezte, hogy elküldi a címemet a nyelvtanáruknak, aki hamarosan jelentkezni fog. Ez több mint két hete történt, azóta semmi. Természetesen azóta kitöltöttem egy konkurens, de lényegesen fiatalabb nyelviskola online tesztjét is, ahol 12 perc múlva kaptam egy másfél oldalas értékelést, és mivel a közlemény rovatban jeleztem, hogy sürgős az ügy, még aznap behívtak az interjúra, ahol megkötöttük a szerződést is. A továbbiakban ezt a nyelviskolát fogom ajánlani annak a mintegy 1000-1200 fiatalnak is, akik félévente így vagy úgy megfordulnak a környezetemben.

Mint a fenti példák mutatják, legalábbis hazai viszonylatok között, a mikroagresszió az entrópiához hasonlóan az időben folyamatosan nő, ezért visszafordításáért folyamatosan tenni kell. Nem árt, ha erre időnként magunkat és környezetünket egyaránt figyelmeztetjük.