„A kapuban vár, s már a távolból mosolyog, körülötte ott ugrándozik pajkos kutyusa. Egy-egy pacsi a virgonc ebbel, s aztán belépünk a házba. Alighogy megérkezünk,  elénk tárul KÁPRÁZATOS MŰVÉSZI VILÁGA. Körös-körül a falakon – a ház mindahány helyiségében – különleges festmények lógnak, mind az ő alkotásai. Körülnézünk vásznakkal, festékekkel és ecsetekkel teli alkotóműhelyében, bejáruk minden szegletet, megszemlélünk minden képet, közben pedig kibomlik az egyes festmények sajátos története és jelentése – és velük együtt alkotójuk, Mészárosné Kelemen Beatrix tiszta és finom MŰVÉSZI LELKE, KÜLÖNÖS FESTŐI HIVATÁSA.”

A fenti idézet akár egy nagy festővel készült portré kissé nyálas, érzelgős, de a helyzetnek némiképp megfelelő bevezetése is lehetne, de nem az. Itt az újságírók egy tipikus seggnyalócikket írnak a környék nagyurának feleségéről, miközben szinte érezni, hogy alig-alig tudják visszafogni a fel-feltörő röhögő görcsöt. Ezek a festmények ugyanis objektíve rosszak, hogy finoman fogalmazzunk.Természetesen nem az a legfőbb baj itten, kérem szépen, hogy a művésznő nem tud festeni, de még amatőr szinten sem. Annál sokkal rosszabb dolog is történhet unatkozó késő középkorú emberekkel, minthogy elkezdjenek festeni! A probléma azzal van, ha ezzel a produktummal bekerülnek az újságba, és kétoldalas protokollcikk jelenik meg róluk, ahol érzékeny lelkű, káprázatos világú különös festőnek titulálják.

Ez az, amit a NER-ben nem tudnak, és egyre kevésbé tudják: a minőségért meg kell dolgozni. Nem árt a tehetség sem, sőt egészen üdvös volna, de a munka gyakorlatilag megspórolhatatlan a NER világán kívül. A NER-ben azonban máshogy van. Ott te percek alatt leszel professzor, miniszter, és mint látjuk, káprázatos művész is, akivel teleírják a sajtót. Elmondom, más ezekért – a NER-en kívül – mit csinál.

Átlagemberünk legkésőbb az általános iskola második felében elkezd különórákra járni, és a legtöbben, akik festők szeretnének lenni, a középiskola négy évében már majdnem szinte kizárólag ezzel foglalkoznak. Aki nem a kisképzőben vagy más szakos intézményben tanul, az bizony heti 5, de nem ritkán 10 különórára jár, hogy majd felvegyék a festő szakra. Oda már kiváló minőségű portfóliót kell összeállítani, leggyakrabban különböző mesterek segítenek ebben is. Kell professzionális szintű akt, portré, természetesen, de autonóm műalkotásokat is fel kell tudni mutatni. Na most ezekből az emberekből, akik sok-sok éve mindent erre tesznek fel, mindent ezért kockáztatnak, szóval ezekből a felvételin kiválogatják azt a 6-10%-ot, akit fel is vesznek. Utána jön még jó pár év kegyetlen kemény munka az egyetemen, vizsgamunkákkal, szakmai zsűri előtt, majd a diplomakiállítás. Ezután a fennmaradók közül is a legjobbak, ha sokat dolgoznak, akkor lesz katalógusuk, netán kiállításuk. Ők még simán éhen halnak ettől, de már dokumentálva van legalább, hogy voltak, léteztek, alkottak. És a fennmaradó kevésből is nagyon keveseknek sikerül, hogy több kiállításuk is legyen, sőt, ha emellett néhány nemzetközi díjat is bezsebelnek, akkor talán, ismétlem, talán, egyszer róluk is lesz egy kétoldalas cikk az újságban.

A NER-ben ehhez elég egy ötlet. Fess, tök mindegy mit, és akkor festő vagy. Káprázatos festő, érzékeny festő, varázslatos festő. Gyógyítasz. Fentről kapod az inspirációt, a Jó Isten irányítja az ecsetedet. Nem csak ragyogó művész vagy, de közvetlen kapcsolatban állsz a Jóistennel: alkotsz, gyógyítasz, inspirálódsz. És ennek mind semmi köze ahhoz, hogy Mészáros Lőrinc, az ország vezetőjének első számú strómanjának a felesége vagy.