Ebben a bejegyzésben, a megtévesztő cím ellenére, nem Feldmár András vagy szabó péter örökbecsűit fogom elemezni, hanem egy nagyon konkrét kérdést igyekszem boncolgatni. Az van ugyanis, hogy egyre több lelkes állatszerető ember megosztásait látom az üzenőfalamon, akik 2018-at a húst nem evés évének kiáltják ki mondván, hogy szegény állatok, ugye. És tényleg – de miért is?

Ennél is radikálisabb pro-animalisták a tehéntejtől is megfosztanák az emberiség tejivó felét, mondván, hogy márpedig a tehéntej a bocié, és senki másé.

Nézzük meg most a kérdést evolúciós filozófiai szempontból. Van ugyebár a tehénke, akit szemétség megenni, sőt, szemétség meginni a tejét is. Akkor viszont nyilván a tehénnek semmiféle haszna nem marad, és ha csak nem akarjuk kiskedvencként tartani (aminek én többféle gátját is látom), akkor meg kell válnunk tőle. Igen ám.

Igen ám, hiszen ha a tehenet felszabadítjuk és elindítjuk az ő kicsi borjával együtt, akkor az a tehén rövid határidőn belül ki fog halni. Na nem csak ő, hanem az egész fajtája. Követik őtetet a disznók, libák, csirkék és egyéb olyan háztájiak, akik bizony az ember gondos őrzése nélkül teljességgel életképtelenek.

Na mármost innen nézve úgy látszik, hogy egyes állatvédőink nem csak azt szeretnék, ha a teheneket és más barátaikat nem vágnák le, nem vennék el a bocikáktól a tejcit, de azt is szeretnék implicit módon, hogy ezek az állatkák haljanak ki: soha meg se szülessenek többé.

Itt fakad fel tehát a filozófiai kérdés: mi a jobb: élni, amíg lehet, és utána meghalni, vagy eleve meg sem születni? Ha én tehén lennék, bizony szívesebben legelésznék pár évig, hangsúlyozom, jó körülmények között, és utána uram bocsá, fájdalommentesen vágjanak le, mintsem hogy meg se szülessek. Hogy még ne legyen az a pár jó évem se? Egy frászt! Hiszen körülbelül így vagyunk ezzel mindnyájan, tehenek és emberek, vegetáriánusok és húszabálók egyaránt.